Kiben bízhat az ember?

Nem is tudom, hol kezdjem.
A balesetem után csalódtam az ismerősökben, akik még csak meg sem kérdezték, hogy mi van velem. A legjobb barátom, Markus akkoriban mérges volt rám, mert nem akartam vele összeköltözni a melóhelyem fölé. Amikor a baleset történt még szabin volt. De amikor először voltam ortopédián akkor már itt volt. Én le is írtam neki, hogy mit mondott a doki, és megkérdeztem, hogy meglátogat-e. Azt mondta, ír ha lesz ideje. Ez az utolsó üzenet tőle. Majdnem 3 hete már. Gondoltam még zabos, a lakás miatt, meg elfoglalt, pár éve már hogy kint dolgozik a wiesn-en, és mivel nem beszéltünk nem tudtam/tudom, hogy idén is kint van-e. Csak sejtem, hogy igen, ami miatt megintcsak nincs ideje. Én írtam neki többször, egyszer próbáltam is hívni. Semmi válasz, semmi reakció.

Szerdán felhívott Manu (főnökasszony) hogy be kéne mennem, mert beszélgetnünk kell, ami nekem fontos. Már elkönyveltem magamban, hogy a felmondásomat kapom meg. Csütörtökön be is mentem. A kolleganőm rám se nézett, úgy köszönt. Tőle nem is vártam többet, nem vagyunk oda egymásért. Aztán meglátott Manu, fogta a cigijét és mondta, hogy na akkor menjünk ki. Kimentünk, leültünk, és mivel ő nem szokott laca-facázni, egyből a lényegre tért. A párbeszéd:
-Na hogy vagy? Hogy van a lábad? Nem értem miért nem kaptál gipszet.
-Én sem.
-Anita, akarsz te még itt dolgozni? Markus mondta, hogy jelentkeztél irodai munkákra.
(Sokkot kaptam. De sosem hazudnék neki)
-Igen, kb. 3-4 hónappal ezelőtt. De ha reálisan nézzük, akkor nincs esélyem irodai munkára a nyelv miatt.
-Igen, szerintem sem. Én szeretnélek megtartani, de nem akarom, hogy az legyen, hogy most aláírjuk a szerződést, egy hónap múlva meg felmondasz.
-Nem, azt én sem akarom.
-Markus itt akar dolgozni, de én nem akarom, hogy ő itt dolgozzon.
-Miért akar ő itt dolgozni?
-Azt nem tudom, talán sok stressz van odaát.
-Értem.
-Anita, maradsz nálunk?
-Szívesen.
-Ok, menjünk be, írd alá a szerződéshosszabbítást.
Ez volt a lényege a beszélgetésnek. Még azt mondtam neki, hogy október 9-én megyek vissza ortopédiára, akkor mondja meg a doki, hogy mi van, mikor mehetek melóba.
Aláírtam, és úgy váltunk el, hogy hívom 9-én. Ahogy mentem ki az ajtón, már nehezen tudtam visszafojtani a sírást, de muszáj volt. Nem akartam, hogy lássák. Leugráltam a metróhoz, de ott már nem tudtam visszatartani. Azt csak itthon vettem észre, hogy a fekete vízálló tusomat sikerült elsírnom és lila csíkok voltak az arcomon.
Markus ott akar dolgozni, ahol én...... De oda elég 3 ember. Manu, a kolleganőm és én. Manu alap, ő nem megy el. A kolleganőm sem, mert Manu seggét nyalja. Maradtam én. És mivel ez a második balesetem 2 hónapon belül, ráadásul elég hosszas lesz úgy néz ki, a legegyszerűbb dolog ellenem beszélnie, hogy kirúgjanak és ott melózhasson.
Nem tudok efelett napirendre térni. A legjobb barátom. Akiben megbíztam. Az egyedüli személy, akiben itt Németországban megbíztam. Mindent tud rólam. A Christopher street day-en "szerelmet" vallott. Engem mutatott be először a pasijának.... Egyszóval minden szép és jó volt. Aztán kaptam a kést a hátamba.
Ki ő? Ismerem én őt egyáltalán? Mi igaz abból, amit eddig mondott? Úgy érzem magam, mint szakítás után. Üresnek.
Az a pillanat, amikor Manu mondta nekem, hogy Markus elmondta neki, hogy másik melót kerestem... Amikor megértettem, hogy miért nem keres és miért nem válaszol... Az borzasztó.

Ma elmeséltem a főbérlőmnek meg az anyukájának, hogy ez történt. Főbérlőm felhúzta magát, hogy milyen emberek vannak, és hogy melegek ilyenek, nem egyenesek, napraforgók, de a saját családtagod is ugyanígy hátba szúrhat (a tesójával van feszkó köztük). Anyukája meg csak annyit mondott, hogy milyen naiv vagyok. Hogy nem szabadott volna bízni benne. Én is tudok róla sok privát és intim dolgot... 16 hónapja ismerem őt, egészen pontosan. Nem annyira új keletű az ismerettség.
Kiben lehet bízni?






Jó szelet és eseménymentes szolgálatot!